Hangszerkülönlegességek - glassharmonika

Az üvegharmonika (Armonica, Glass harmonica, Hydrocrystalophone)

Mikor Benjamin Franklin 1757-ben Angliában, egy vízzel töltött borospoharakon előadott darabot hallgatott, rádöbbent, hogy számára ez a legédesebb hang, amit valaha hallott. Az egyetlen problémája az volt, hogy hiányolta a harmóniát a dallamokból. Ennek hatására született meg 1761-ben az általa feltalált üvegharmonika. A hangszer eredeti nevét az Armonicá-t, a dallamos olasz nyelvből kölcsönözte. Úgy tartották, hogy ha a hárfa az angyalok hangszere, akkor az üvegharmonika az angyalok hangja. Ugyanazon az elven működik, mint mikor vizes ujjal egy borospohár peremén kőrözünk és a pohár lassan zúgni kezd. Az üvegharmonika esetében azonban különböző méretű üvegtálak vannak vízszintesen felfűzve egy acélrúdra és folyamatosan forognak, miközben az ujjunkkal hozzáérve szólaltatjuk meg azokat. A borospoharakkal szemben ahol egyszerre maximum két hangot lehet megszólaltatni (legalábbis két kézzel) itt akár egyszerre tíz féle hangot is meg lehet szólaltatni egyszerre. Az üvegharmonikát eredetileg lábbal hajtották, de ma már elektromos motor biztosítja a meghajtást. Saját korában az üvegharmonika annyira népszerű volt, hogy még Mozart és Beethoven is komponált zenét kifejezetten üvegharmonikára. Még Marie Antoinette is vett órákat valamint a híres hipnotizőr Dr. Mesmer is, aki arra használta a hangszert, hogy pácienseit még mélyebb transzba ejtse. Az 1800-as évek közepe tájékán a hangszer kezdett veszíteni a népszerűségéből, majd fokozatosan eltűnt. Babonák kezdtek keringeni, miszerint az üvegharmonika megőrjítette előadóit és kísérteties hangja megidézte a holtak szellemeit.

Szintetizátor paradicsom/szintetizátor szekrények 1.

Volt már szó a szintetizátorokról a "Zenei Gondolatok" című kategóriában... sokszor is.. de mivel kezdem őket jobban megismerni, és művelődni, nyitnom kell nekik egy külön kategóriát, mert imádom a szintiket. Szoktam is zenét szerezni szintire, van már nem is egy!! Most jelenleg így sac/kb. 8 dalocska van.. asszem ebből mondható 2 befejezett demónak :D Hát több időt kellene szánnom rá.. de meg lesz ez is!!! Főleg ha motiválom magam ilyen csodás videókkal amik most következni fognak! sajnos egyelőre be kell érnem a Garage Bandos szintikkel.. amiért odáig voltam sokáig.. jah.. hát egy laikus?? De most már kezdem belátni, hogy nem a GarageBand az igazi hangzás! - de ez amúgy is egyértelmű. Hanem azok a jó szintik, amik a következni fognak még a kategórián belül.. De itt is ízelítőt adok arról, hogy miről is van szó.


De előtte... mi is az a szintetizátor???


Kezdetek 

Maga az elektronikus hullámokkal történő hangtovábbítás Alexander Graham Bell ötlete. Az általa feltalált hangtovábbító eszköz legfontosabb része a membrán, mely az emberi fül működését másolja. Tulajdonképp a mai napig is ez a lelke a mikrofonoknak, és hangszórók többségének. 1878-ban Thomas Alva Edison szabadalmaztatja a kézi hajtású fonográfot, melyet évekkel később egy tölcsért is szerel. Már az 1890-es évek elejétől rögzítenek a zenészek fellépéseket, 1892-ben pedig megjelennek az első lapos gramofonlemezek. 1902-ben Valdemar Poulsen szabadalmaztatja az első mágnesességen alapuló hangrögzítő berendezést, a drótfelvevőt.


Az első használható hangszer 

Nagyon nehéz feladat lenne meghatározni, hogy melyik lehetett az első olyan használható hangszer, amelynek hangját elektromos úton állították elő. Kétségtelenül az egyik legelső sikeres kísérlet William Duddell angol fizikus nevéhez fűződik, aki 1899-ben arra vállalkozott, hogy a London utcáin felszerelt ívlámpák keltette zavaró búgást megszünteti. Duddell kísérletei során hamar rájött, hogy a feszültség változtatásával pontosan hangolható zeneszerszámot is építhet, így a zenei tehetséggel megáldott tudós a lámpákhoz egy klaviatúrát csatlakoztatva „Singing Arc” (Éneklő Ív) néven bemutatta első „hangszerét”. A lámpaorgona nem hozott ugyan igazi áttörést, de a találmány sok tudóst ihletett meg, köztük Thaddeus Cahill amerikai feltalálót is, aki hosszú kísérletezés után 1906-ban, a több mint 200 tonna súlyú, hét oktáv hangterjedelmű „telharmonium” bemutatóján a közönség szórakoztatására Dudell lámpáit is búgásra bírta.


- Teleharmonium vagy telharmónium: 

A hangszer egyszerű használhatóságát akadályozta a héttonnányi súly és a tehervagonnyi méret. A nagyjából 18 méter hosszú berendezésben Edison-dinamók képzik a hangokat, mely telefonzsinóron jut el a hallgatósághoz.




Telefonközpontba szánt hangszer 

A hangszert eredetileg is arra a célra tervezték, hogy az élőben eljátszott zenét a telefonhálózaton keresztül juttassák el a nagyközönséghez. Cahill a Graham Bell által feltalált kezdetleges mikrofonok recsegő, és sokszor torz hangja helyett hangszerét több ezer méter elektromos kábellel közvetlenül a New Yorki telefonközpontba kötötte be, így a hallgatók megdöbbentően jó hangminőségben élvezhették a legnépszerűbb zongoristák játékát. Az elektronikus zene prófétájaként emlegetett olasz zeneszerző és zongoraművész Ferruccio Busoni az új instrumentum kedvező fogadtatásának hatására 1907-ben megírta a „Sketch of a New Aesthetic of Music" (Vázlat a Zene Új Esztétikájáról) című tanulmányát, amelyben olyan lelkesítően írt a telharmóniumról, és annak az egyetemes zenére gyakorolt frenetikus hatásáról, hogy több hírneves pályatársa figyelmét is az elektronikus zene felé fordította.


A hangkerék játszotta a legfontosabb szerepet

Az elektronikus hangszerek fejlődésének első szakaszában még a mágneses hangszedő előtt forgó fogazott fémkorong, a „hangkerék” játszotta a legfontosabb szerepet. A telharmónium mellett a Laurens Hammond által kikísérletezett, és 1935-ben bemutatott „Hammond orgona” a mai napig ezt a technológiát használja, de az elektronikus hangszerek történetében az amerikai Lee de Forest által 1906-ban, a John A. Fleming által korábban feltalált dióda továbbfejlesztéseként létrehozott háromrészes trióda elektroncső megjelenése nyitott alapvetően új távlatokat. A rádiódetektortól a hangerősítő berendezésekig számos forradalmi újítás fűződik a zseniális találmányhoz, mely a világ legkülönbözőbb pontjain kísérletező fizikusokat és mérnököket újabb és újabb agyafúrt elektronikus hangkeltő szerszámok kifejlesztésére késztette. Maga Forest is készített 1915-ben egy „audion piano” nevű hangszert, de az első átütő sikerű elektroncsövek által működő instrumentum, az 1920-ban Moszkvában bemutatott „ätherophon” Lev Szergejevics Termen nevéhez fűződik, aki az elektromágneses erőteret kihasználva egy olyan szerkezetet épített, amelyen az előadó anélkül, hogy a hangszert megérintené, a hang magasságát és a hangerőt kezeivel az antennákhoz közelítve és távolítva szabályozhatta. Váratlan sikerei hamar az ország határain túl repítették a fizikus-zenészt, aki első külföldi tartózkodásakor Leon Thereminre változtatta nevét, és hangszerét is thereminnek nevezte el. Az első elektronikus ritmusgenerátort Henry Cowell amerikai zeneszerző megbízásából 1930-ban szintén Leon Theremin készítette el.

Teremin 

 A teremin vagy theremin az egyik legelső elektronikus hangszer. A teremint 1919-ben találta fel Léon Theremin (eredetileg: Lev Szergejevics Tyermen) orosz fizikus. Egyedi volt abban a tekintetben, hogy ez volt az első olyan hangszer, amit pusztán gesztusokkal lehetett megszólaltatni, anélkül, hogy a zenész magát a hangszert megérintette volna. Felépítése egyszerű: két egymáshoz közeli rezgésszámra hangolt rádiófrekvenciás oszcillátor és egy antenna alkotja. Az egyik oszcillátor fix, 170 kHz-es frekvencián, a másik, amihez egy antenna csatlakozik, 168 és 170 kHz közötti, az antenna által hangolható frekvencián rezeg. A két jel interferenciája, a hallható hang frekvenciatartományába eső lebegése hozza létre az elektromos jelet, amely erősítőn keresztül jut a hangszórókhoz, zenei hangot eredményezve. Egy másik hasonló elven működő antenna a hangerő szabályozására szolgál. A tereminen úgy lehet zenélni, hogy a zenész a kezeit mozgatja a két antenna körül, az egyikkel a hang frekvenciáját (magasságát), a másikkal amplitudóját (a hangerőt) szabályozza. A teremin portamento, glissando, tremolo és vibrato effektusokat megvalósító hangzását gyakran a különleges, szürreális, „földönkívüli”, jelzőkkel illetik, főleg azért, mert a Spellbound, The Lost Weekend és a The Day the Earth Stood Still filmek zenéjében is ilyen hangvilágot hoztak létre vele. A teremint használták a 20. századi modern komolyzenében, valamint olyan népszerűbb műfajokban is mint a pop és a rock. Más hangszerek, például az Ondes-Martenot hasonló elven működnek, de annál a hangszer billentyűzetét meg kell érinteni a hang előállításához.


Modern Teremin hangszer Strar Trekbe csomagolva :D

Egy kis érdekesség még 

Ez egész kíváló előadás

A „rhytmicon” olyan periodikus ritmusképleteket és előre beprogramozott felhangkombinációkból álló hangzásokat tudott automatikusan lejátszani, amire emberi kéz már képtelen volt. Táncosoknak nyújtott segítséget előadásaik színesítésére az a Theremin által feltalált, szőnyeg alá rejthető és antennarendszerrel érzékelő hatalmas fémlap, a „terpistone”, amely felületének minden részét külön lehetett programozni hang- vagy fényeffektusok előállítására.


A légritkított elektroncsővel működő hangszerek sokaságát feltehetően csak egy több ezer oldalas tudományos traktátusban lehetne részletesen bemutatni, hiszen egyik találmány követte a másikat, egészen a tranzisztor 1947. december 16-i megjelenéséig. A száznál is több hangszerkísérlet és szabadalom közül talán a legsikeresebbek Maurice Martenot 1928-ban bemutatott „ondes martenot”-ja, Dr. Freidrich Trautwein 1930-ban elkészült, és 1932-ben a Telefunken cég által gyártott és forgalmazott a „trautonium”-ja, Constant Martin már akkumulátorral működő „clavioline”-ja vagy akár Georges Jenny már érintésre is érzékeny billentyűzetű, elektroncsöves „ondioline”-ja voltak. A korszak legismertebb, máig is használatos hangszere a telharmónium továbbfejlesztéseként megszületett Hammond orgona volt, amely eredetileg a templomi orgonák helyettesítésére vagy meghitt otthoni muzsikálásra készült, de a jazz legkiválóbb billentyűsei hamar kisajátították, és átmentették az utókor számára.

Trautonium

Ondes Martenot

Az ondes martenot (martenot-hullámok) az elektronikus hangszerek egyik legjelentősebbje volt a 20. század első felében. Maga a feltaláló, Maurice Martenot és testvére, Ginette voltak 1928-tól a hangszer legaktívabb előadói és propagálói. Pierre Boulez, aki már húszévesen az elektronikus hangkeltő berendezések iránt érdeklődött, rövid ideig ondes martenot-játékosként volt ismert, bár később visszavonta a hangszerre 1946-ban komponált kvartettjét. Az évtizedek során kb. ezer film zenéjében szerepelt ondes martenot és nagyhírű párizsi színházak is gyakran használták. Az összes fontosabb francia zeneszerző írt erre a hangszerre kisebb-nagyobb művet, többek között André Jolivet, Milhaud, Honegger. Utóbbi így fogalmaz Zeneszerző vagyok c. írásában: „Az ondes martenot nevű berendezés nyugodtan helyettesíthetné a kontrafagottot. Ereje van, masszív artikulációja, nem is lehet összehasonlítani azokkal a zenekarokból kikandikáló komor kályhacsövekkel.” Edgar Varèse a szirének hangjaként használta 1929-ben az Amériques egy előadásánál, Olivier Messiaen Fêtes des belles eaux-ja pedig egyenesen hat ondes martenot-t foglalkoztat. Messiaen egyébként grandiózus Turangalîla-szimfóniájában (1948) is nagy szerepet szán a hangszernek: kihasználja az emberi hanghoz való hasonlóságát, lebegő voltát, így a zenében egy istennő-szerű alak dereng fel az elektromos szerkezet segítségével. Az ondes martenot monodikus billentyűs hangszer. Ha két billentyűt egyszerre ütünk le, a mélyebb szólal meg. A billentyűk jobbra-balra enyhén elmozdulnak, így a játékos képes vibratót, sőt negyedhangos csúszást is produkálni. Míg a jobb kéz a klaviatúrán játszik, a bal tológombok segítségével állítja a hangerőt és a hangszínt. A hagyományos hangfalak mellett készítettek az ondes martenot-hoz ún. pálma-hangfalat is, melynek különlegessége, hogy a hangnyílás előtt mindkét oldalán 12 rezgőhúr van kifeszítve. Ezek a hang teltebbé tételére és árnyalására szolgálnak.

Az elektromos hangszerek közül tulajdonképpen az ondes martenot volt a legsikeresebb a szintetizátorok előtt.

Az elektronikus hangszerek történetének egyik fordulópontja volt, amikor 1930 körül megszülettek az egykori fonográfot felváltó, kezdetben fémdróttal, majd mágneses hangszalaggal működő magnetofonok. Az élő zenei hang felvételéhez használt készülékek öteletét először az 1950-es évek elején Harry Chamberlin amerikai feltaláló alkalmazta hangszerének elkészítéséhez. Minden billentyűhöz önálló mágneses fej és lejátszó tartozott. A készülék a hangszalagot csak egy irányban játszotta le, majd egy szerkezet a billentyű elengedésekor visszatekercselte a szalagdarabot.

Harry Chamberlin egyik alkalmazottja az 1960-as években magával vitt Angliába egy duplamanuálos chamberlint, amely alapján az angol Bradley testvérek a későbbi „mellotron MkI” típusú hangszert megalkották. A mai hangmintavételező samplerek előfutáraként a hangszalagra rögzített, és élőben lejátszható valódi zenei hangok a legnagyobb sztárok érdeklődését is felkeltették, így egykor a Led Zeppelin együttestől a Beatlesig és a King Crimsontól a Pink Floydig mindenki vásárolt magának mellotront. Ma, amikor a digitális technológia szinte végtelen hosszúságú és tökéletes minőségű hangok reprodukálására is képes, kevésbé népszerűek ezek az egykor ünnepelt hangszerek, de talán a digitális technológia személytelensége, akár csak nosztalgiából is újra életre keltheti őket.

Új hangzás - Új szintetizátor

A tranzisztor megjelenése alapjaiban rengette meg az elektronikai ipart. Feltalálói, Walter Brattain és John Bardeen 1956-ban Nobel-díjat kaptak találmányukért. Az új korszak kiemelkedő hangmérnöke Dr. Robert Moog volt, aki az 1950-es években még saját házában összeszerelhető theremineket készített, de folyamatos kísérletei hamarosan az első legendás analóg szintetizátor megépítéséhez vezettek. Új találmányához sok ötletet és inspirációt kapott Herbert Deutsch zeneszerzőtől, aki olyan új elektronikus zenei hanghatásokat álmodott meg, melyeket Bob Moog valósíthatott meg elsőként. Kezdetben mindketten szórakozásból kreáltak újabb és újabb hangzásokat, de a prototípus 1964-es New York-i bemutatója hirtelen megfordította Bob Moog és találmánya sorsát.


Az első kiállított moduláris szintetizátor olyan robbanásszerű érdeklődést váltott ki, hogy világhírű zenészek, mint Mick Jagger, Paul McCartney vagy Klaus Schulze már a kiállításon megrendelték első Moog hangszerüket. Óriási áttörés volt Wendy Carlos 1968-ban megjelent „Switched on Bach” című albuma is, amelyet teljes egészében egy Moog szintetizátorral vettek fel a művész stúdiójában. Eredeti működőképes hangszert elvétve találunk, így valódi szenzáció, hogy a Magyar Rádió 1973-ban vásárolt Moog szintetizátora, amely a koncerten is megszólal, nemcsak hogy működik, de a világ talán egyik legjobb állapotban lévő instrumentuma is.

Források:

http://www.zene.hu/cikkek/cikk.php?id=4463

http://www.fszek.hu/konyvtaraink/kozponti_konyvtar/zenei_gyujtemeny/kulonleges_hangszerek 

http://hu.wikipedia.org/wiki/Teremin